A Fantomfájdalom című könyvem édesanyám váratlan elvesztéséről szól. Róla, a közös történetünkről — kimondott és kimondatlan szavakról, mozdulatokról, hiányokról, törésekről és kötődésekről. A kapcsolatunkról, amely sokféle volt. A cím -– Fantomfájdalom — az ő, 7 hónappal a halála előtt amputált jobb lábára utal. Arra a testrészre, amely már nem volt, mégis tovább fájt neki. És most ezt a fájdalmat én is ismerem : nekem is az fáj, ami már nincs.
A hiány. A visszahozhatatlan. Az, ami örökre megmarad, de már sehol sincs.
Nem készültem erre a könyvre. Soha nem akartam így, ilyen kitárulkozó módon írni. Nem kerestem irodalmi témát, nem volt terv, forma, szándék.
Csak jött a hír — és én Budapestre utaztam. A repülőtéren, még az indulás előtt írni kezdtem. Nem figyelve a formára, így az egész töredékek egymás után következő sora. Körülbelül két hét alatt megírtam az egészet.
Ez a könyv nemcsak az édesanyámról szól, nemcsak a személyes veszteségemről, hanem arról a mély és egyetemes tapasztalatról, amelyet mindannyian megélünk, vagy egyszer meg fogunk élni : a gyászról.
Arról, hogy mit kezdünk azzal, ami már nincs.
Hogyan él tovább bennünk az, akit elveszítettünk.
És mit mond el rólunk az, ahogyan emlékezünk.
A gyász ott van mindannyiunk életében. Valahol a háttérben, vagy egészen közel. Olykor némán, máskor ordítva.
Ezért hiszem, hogy ezt a könyvet tulajdonképpen bárkinek ajánlhatom.
Mert a veszteség közös nyelv. És bár sosem mondható el egészen, mégis szükség van rá, hogy próbáljuk megosztani. Hogy elinduljunk felé. A halál a mai társadalomban tabutéma, pedig nem szabadna, hogy az legyen. Beszélni kell róla.
Nem szeretem, amikor azt mondja valaki, hogy az írás terápia, hiszen nagyon mélyre kell lemenni az embernek a lelkében, hogy valami használható, értékes dolgot hozzon fel onnan és ez nagyon fájdalmas is lehet. A “Fantomfájdalom” azonban valóban segített, tulajdonképpen megírása mégiscsak valamiféle terápia volt. Kapaszkodó.
Ez a könyv nem recept a gyászra. Nem magyarázat, nem gyógyír, nem vigasz, nem tanítás, de talán valami, ami közös. Elkerülhetetlen, hogy szembe kelljen nézni bizonyos veszteségekkel és az is, hogy magunk egy részét is elveszítsük. Ami marad, az az emlékezés. A szeretet. Talán egy ilyen könyv megírása ragaszkodás ahhoz, aki már nincsen és tulajdonképpen kísérlet a kapcsolat időleges fenntartására.
Egy írás arról, hogyan él tovább az, ami, aki már nincs.
